Az amerikai hadsereg egyre közelebb jut Japánhoz. A Csendes-óceán nagy része már az övék, és a jenkik bíznak benne, hogy hamarosan véget ér a háború. Ám ahhoz, hogy igazi japán földre tehessék a lábukat, előbb ki szorítani ellenségeiket egy kis sziklaszigetről: Ivo Dzsimáról. A császári hadsereg nem hajlandó feladni állásait: tudják, ha ez a sziget a szövetségeseké lesz, a repülőgépeik innen már Tokiót is elérhetik.
Egyedül a sziget védelmével megbízott Kuribayashi tábornok (Ken Watanabe) gondolja úgy, hogy nincs esélyük: így a vezérkarában is felüti fejét a fegyelmezetlenség, a kételkedés és a félelem. Lenn, a táborban Saigo, az egyszerű közkatona nemcsak a támadástól fél: saját felettesei embertelenségét sem könnyű túlélnie. Ám amikor megkezdődik a partraszállás, a tábornok és a közlegény is rátalál magában arra a bátorságra, melyet addig hiába keresett...
Négyszeres Oscar-jelölt mű!
Clint Eastwood a filmtörténetben egyedülálló módon, A dicsőség zászlaja című filmmel együtt készítette el annak párdarabját: ugyanazt a csatát most az ellenség szemszögéből mutatja meg.
Clint Eastwoodot a filmért a legjobb rendező, a filmet a legjobb idegen nyelvű film Golden Globe-díjára jelölték, s ez utóbbi díjat el is nyerte.

"Ezek a férfiak hazájuk védelmében áldozták fel az életüket. A feletteseik úgy gondolták, hogy ők késleltethetik Japán megszállását - meséli Clint Eastwood, aki A dicsőség zászlaja forgatása után azonnal elkezdte a Levelek Ivo Dzsimáról felvételeit. - Véleményem szerint fontos, hogy az emberek, nem csak Japánban, hanem az egész világon, megtudják, kik voltak, milyenek voltak ők.”
Eastwood szándéka szerint a két filmmel teljes képet ad a két ország közötti konfliktusról - úgy, hogy egyéni sorsokat mutat be, és ezeken keresztül magát az összecsapást. "A legtöbb háborús filmben, amelyeken felnőttem, voltak a jó fiúk és a rossz fiúk - teszi hozzá. - De az élet nem ilyen, és a háború sem ilyen. Ez a két film nem a győzelemről vagy a vereségről szól, hanem arról, hogyan hat az emberekre a háború.”
A dicsőség zászlaja előkészítése alatt alaposan tanulmányozták a II. világháború csendes-óceáni hadszínterének helyszíneit. "Ekkor figyeltem fel Kuribayashi tábornokra, aki egészen különleges védelmi taktikát vetett be - meséli Eastwood. - Az amerikaiaknak fogalmuk sem volt, hogyan tudnak ilyen kitartóak lenni a japánok.”
Az amerikai hadsereg legyőzése lehetetlen feladat volt. Kuribayashi viszont olyan védelmi stratégiát dolgozott ki, amellyel időt nyert. Közel harminc kilométernyi alagutat építettek a vulkanikus szigeten, s ötezer barlangból támadta a sokkal kisebb japán egység az amerikai erőket. Kuribayashi arra utasította a katonáit, hogy legalább 10 ellenséges katonát küldjenek maguk előtt a halálba. A tábornok ellenezte az Egyesült Államok elleni háborút, de elszántan küzdött.

"Kíváncsi voltam, milyen ember lehetett az, aki egyszerre kegyetlenül, de nagyon okosan védte a szigetet - jelenti ki Eastwood. - Alagutakat épített, mindent a föld alá vitt, pedig akkoriban egészen más védelmi stratégiával dolgozott a japán hadsereg. Emiatt a saját katonái közül sem támogatta mindenki, sokan őrültnek tartották.”
Eastwood jó néhány japánból fordított könyvet beszerzett, hogy megismerje ezt a különleges katonát. Talált egy olyan kötetet is, amelyet Kuribayashi leveleiből szerkesztettek. "A levelei a feleségének, a lányának, a fiának szóltak - magyarázza Eastwood. - Sokat közülük még az Egyesült Államokban írt, ahol a húszas-harmincas évek fordulóján dolgozott követként. Érzékeny ember volt, családközpontú, nagyon hiányoztak neki a szerettei. Azokból a levelekből rá lehetett érezni, milyen volt.”
A könyvet a forgatókönyvíró, a második generációs japán-amerikai Iris Yamashita is elolvasta, és rá is nagy hatással volt a tábornok egyénisége. "Nehéz volt elhinni, hogy az a melegszívű, szerető apa vezényelte a japán katonákat Ivo Dzsimánál - meséli Yamashita. - A levelek tele voltak karikatúrákal, kedves kis firkákkal, poénokkal.”

Az alkotókat természetesen nem csak a tábornok érdekelte, hanem azok a fiatal katonák is, akiket vezetett. "A szigetet védők sokban hasonlítottak az amerikaiakra - jegyzi meg Eastwood. - Nem akartak mindenáron részt venni a harcokban. Odaküldték őket, és azt mondták, ne is álmodjanak arról, hogy visszatérhetnek onnan. Ez olyasmi, amit az amerikai katonáknak nem mondtak szemtől szembe. A legtöbben úgy indulnak háborúba, hogy: igen, veszélyes lehet, és meg is halhatok akár, de haza is térhetek, vissza a normális kerékvágásba.” A fiatal japánokkal azonban nem ez volt a helyzet. "Sokkal nagyobb volt a valószínűsége, hogy soha nem fogják már elhagyni a szigetet - meséli a rendező. - Ez olyan mentalitásra vall, amelyet például én nem tudok átérezni, megérteni. De közelebb akartam kerülni hozzá, ezért mindent elolvastam ezzel kapcsolatban, amit csak lehetett.”
Yamashita szerint "A levelekkel az életbe kapaszkodtak. Mintha ezeken keresztül kérték volna, hogy mondja el valaki a történetüket, és így tovább élhessenek.”