A United 93-as című filmben Paul Greengrass rendező azoknak az embereknek a történetét mondja el, akik 2001. szeptember 11-én a United Airlines légitársaság 93-as járatának fedélzetén utaztak. Ez volt a negyedik eltérített gép azon a napon, amelyen az Egyesült Államok a történelem legsúlyosabb terrortámadását szenvedte el.
A nap eseményeit a repülőgépen tartózkodó egyszerű emberek szemével mutatja meg - köztük a személyzet, üzletemberek, feleségek, nagyszülők, diákok, akik San Francisco felé tartottak egy Boeing 757-esben. A valamivel több mint 90 perc alatt, amíg a gép a levegőben volt, a világ odalenn egy új, erőszakos korszak küszöbét lépte át.
A film alapjául hatalmas mennyiségű adat szolgált, amelyet Greengrass és munkatársai összegyűjtöttek: interjúk a 40 utas és személyzet családtagjaival, a földi irányító személyzettel és másokkal, akik részesei voltak a nap eseményeinek; valamint hangfelvételek és történelmi tények. A történetet egy csapat tehetséges, ám jórészt ismeretlen színésszel játszatták el, akik a gép fedélzetén véletlenül összekerült embereket improvizálva alakították.
Az eredmény egy megrázó tanulmány a modern és a régi világ végzetes találkozásáról… és a bátorságról, amely ebből a találkozásból született.

Kétszeres Oscar-jelölt mű!
Paul Greengrass eddigi pályája során általában társadalmilag kényes témákat dolgozott fel. E filmjei korunk legsúlyosabb kérdéseit feszegetik: mikor válik a politika erőszakká vagy a hit vallási fanatizmussá. Emellett egy világsikert aratott kasszasikert is jegyez, a 2004-ben készült A Bourne-csapda című thrillert.
Legismertebb munkája a kritikusok által nagyra értékelt Véres vasárnap, amely az 1972-es észak-írországi zavargásokról szól, amikor Londonderry városában brit katonák tizenhárom fegyvertelen polgárjogi aktivistát lőttek agyon.
Greengrass ezért alkalmas volt a feladatra, hogy a 2001. szeptember 11-i eseményekről filmet készítsen, hiszen rendelkezik mind a témához szükséges érzékenységgel, mind filmes tapasztalattal. Majdnem öt évvel ama bizonyos őszi nap után a filmes egyik kitűzött célja volt, hogy bemutassa szeptember 11. mindent megváltoztató eseményeit. Előbb azonban feltette magának a kérdést: "Mikor szabad egy ilyen fájdalmas napot megjeleníteni a vásznon?”
Greengrass válasza a kérdésre az, hogy akkor szabad, amikor a családok azt mondják.
"Sokféle film készül - mondja a rendező. - Azért készítünk filmeket, hogy segítsenek kikapcsolódni, szórakoztassanak és megnevettessenek - hogy fantáziavilágokba repítsenek, vagy megértessék velünk, mi a szerelem. De azoknak a filmeknek is van helye, amelyek olyannak mutatják a világot, amilyen. Hollywood régóta és elismerésre méltó módon készít ilyen fajta filmeket is.”
Greengrass szerint, ha megvizsgáljuk a United 93-as történetét, egy megdöbbentő félórában láthatjuk összesűrűsödni a jelenkori világunk előtt álló kihívásokat. "Negyven hétköznapi embernek harminc perce volt arra, hogy szembeszálljon a valósággal, amelyben ma élünk, eldöntsék, mi a legjobb, amit tehetnek, és cselekedjenek. Ők voltak a szeptember 11. utáni világ első lakói, miközben mi, többiek döbbenten néztük a tévét és próbáltuk felfogni, mi történik. Abban a percben, azok az emberek a fedélzeten nagyon jól tudták - pontosan láthatták -, hogy mivel állnak szemben - és borzasztó nehéz döntést kellett hozniuk. Itt ülünk, semmit sem teszünk, és reméljük a legjobbakat, reméljük, hogy minden jól alakul? Vagy teszünk valamit? És ha igen, mit tehetünk?”
Allison Vadhan, a UA 93 egyik utasának lánya ezt mondja arról, hogy mikor szabad szeptember 11-éről szóló filmet készíteni: "A mi családjainknak, akik elvesztették egy szerettüket, ez soha nem fog elmúlni. Soha nem fog elmúlni az ország számára, vagy bárki számára, aki tévén látta. Örökké kényes lesz, kényelmetlen... és olyasmi, amit egy részünk soha nem akar újra látni. De szerintem minél több film készül, annál jobb. Nem felejthetjük el. Emlékeznünk kell arra, hogy mi történt és miért történt. Nem áltathatjuk magunkat azzal, hogy ha elfelejtjük, akkor nem történik meg újra.”
Kenny Nacke, egy másik utas testvére ezt mondja: "Örülök, hogy elkészül a film, mert most lesz az ötödik évforduló - és szomorú lennék, ha ezt a negyven embert elfelejtenénk. Mi lenne, ha szerepeink felcserélődtek volna? Elképzeltem, azt mondtam: "Mi lett volna, ha én utazom a 93-as járaton és a testvérem lenne itt ma?” Ezért segítek. Szerintem neki lenne a legnagyobb a hangja. Azt mondaná: "Ezeket az embereket meg kell tisztelni, megbecsülni, és megemlékezni róluk.” Megteszem, ami tőlem telik, hogy így is legyen, és olyan megbecsülésben legyen részük, amit megérdemelnek - nem csak azért, akik voltak, hanem azért is, amit azon a napon tettek.”