2001. szeptember 11. szokatlanul meleg nap volt New Yorkban. Will Jimenónak (Michael Pena), a kikötői rendőrség (PAPD) tisztjének megfordult a fejében, hogy kivesz egy szabadnapot és hobbijának, az íjászatnak hódol, de azután mégis úgy döntött, bemegy dolgozni. John McLoughlin őrmester (Nicolas Cage), a PAPD köztiszteletben álló veteránja akkor már órák óta ébren volt, mivel minden reggel másfél órát kellett utaznia, míg beért a városba. A két férfi és kollégáik mind Manhattan központja felé tartottak, ahogy mindennap. Ám ez a nap más volt, mint a többi.
A riasztásra elsőként reagáló PAPD csapat Manhattan központjából a World Trade Centerhez vonult. Öt férfi, köztük McLoughlin és Jimeno, bement az épületekbe, és csapdába esett a romok alatt, amikor a tornyok összeroskadtak. Csodával határos módon McLoughlin és Jimeno életben maradtak, de hat méter mélyre temették őket a betontömbök és a fémdarabok. Bár nem látták egymást, hallották, hogy mindketten életben vannak, és a következő tizenkét órát úgy élték túl, hogy a családjukról, a munkájukról, a reményeikről és a csalódásaikról meséltek egymásnak.
Az ő és családjuk történetét meséli el Oliver Stone filmje.

John McLoughlin:
"Will és én soha nem felejtjük azokat, akik életüket vesztették. A film a mi történetünkön keresztül mutatja be azoknak az embereknek az életét, akik aznap feláldozták önmagukat.”
Will Jimeno:
"John és én hétköznapi emberek vagyunk, átlagos amerikai családdal. Ám sok átlagos amerikai a legjobbat hozta ki önmagából azon a napon. Megtiszteltetésnek érzem, hogy közöttük lehettem.”
Oliver Stone rendező, rögtön azután, hogy elolvasta Andrea Berloff forgatókönyvét, eldöntötte, hogy a történetet filmre fogja vinni. Munkatársaival kezdettől arra törekedtek, hogy azon túl, hogy filmjük emléket állít azoknak, akiknek szerepük volt John McLoughlin és Will Jimeno megmentésében, minden hiteles is legyen. Ennek érdekében a két rendőr családját, feleségeiket, valamint a megmentésükért küzdő embereket is be akarták mutatni.

Nicolas Cage:
"Szeretek mozogni, mert aktív színész vagyok. És most ebben a filmben be vagyok szorulva a gödörbe. Furcsa módon megnyugtatónak találtam - kihívás volt mozdulatlanság által kifejezni az érzelmeket. Leginkább amiatt aggódtam, hogy milyen szintű fájdalmat éreztek ezek az emberek, és hogyan jelenítsem ezt meg. Gyűlik, gyűlik, gyűlik a fájdalom, amíg már nem bírja magában tartani…
Megkérdeztem Johnt, hogy mit kellett tennie azért, hogy túlélje ezt. - Azt felelte, sokat imádkozott és a feleségére és a gyerekeire gondolt - de a legszomorúbb az a hihetetlen bűntudat volt, amit érzett. Úgy gondolta, valamennyire cserben hagyta őket, hogy elrontott valamit, amikor felesküdött, hogy szolgálni és védeni fog. Mindezek cikáznak az agyában, és ez teszi az egészet nagyon érzelem dússá és emberivé.”